Az előző posztunkban arról írtunk, hogy hogyan nem szabad összeállítani hagyni egy új kerettantervet – most arról ejtünk szót, hogy miképpen kell.
„Korszerű, tudásalapú társadalom”… Hányszor halljuk-olvassuk ezeket a szavakat. Erre építjük jövőnket, efelé törekszünk…
Közben, ha megnézzük, miféle tudást oktatunk iskoláinkban, megdöbbenünk: a korszerű & tudásalapúból csak a korszerű tudás hiányzik!
Mai természettudományos iskolai tananyagaink zöme a XIX. században, vagy a XX század elején került „kanonizálásra” – azokban az időkben, amikor a modern tudományt alkotó ismeretek és diszciplínák zöme még nem is létezett… És hasonló a helyzet a humán tárgyakkal is: egy rég elavult társadalom- és művészetideál darabjait találjuk a tananyagban: a XIX. század elejéről-közepéről, mikor „nemzetünk definiálása” és „létezésünknek bizonyítása” volt a cél…, vagy éppen „aktuális elbukott harcaink” bemutatásával kívánjuk mai ifjúságunk figyelmét felkelteni, őket pozitív célokért tenni kész, modern világot alkotó közösséggé formálni.
Képtelenség? Igen, az! De akkor vajon miért van mégis így?
A tananyag is „történelmileg kialakuló” jelenség: előző generációk gondolatai, gondolkodásmódja, az őket saját korukban foglalkoztató problémák egyvelegeként „áll elő” az, amit szükségesnek tartunk utódainkkal megtanítani – egyszóval: a múlt gondolatai határozzák meg a tanítandókat, nem pedig a jövő szükségletei. Ne tagadjuk: igen erősek a tradíciók; az „ahogy én tanultam, úgy adom tovább” egy általános emberi viselkedésmód. Ez millió évekkel ezelőtt, az emberiség hajnalán került génjeinkbe – az akkori világban, amikor az ember elődeit körülvevő környezet nagyon kevéssé változott az időben, ez a módszer volt a túlélés legbiztosabb záloga. Emiatt vált ösztönünkké a minták utánzása és továbbörökítése…
Mára azonban, amikor a világ egy emberöltő alatt is radikálisan megváltozik, ez az ősi, stabil közegben kialakult módszer már nem használható többé, mert a régi válaszokat adja csak tovább, egy új kérdésekkel teli világban.
Nyilvánvaló, hogy ma, a XXI. század elején, egészen mások a magyar nép sorsát, jövőjét meghatározó tényezők, mint a XIX. században, vagy a XX. század során. Mai fiataljainkat – a leendő magyar társadalmat – már nem „zaklatják” azok a „nemzeti létkérdések”, melyekkel ükapáik, vagy akár szüleik hadakoztak… Detronizáltuk a Habsburgokat (egyikük a Magyar Vöröskereszt elnöke éppen) – és mégis: a walesi bárdok évről évre kényszeresen lépnek lángsírjukba mai osztálytermeinkben is… Nincsenek már béresek – a Puszták népének bérese mégis évről évre félóráig fújja ki az orrát mai diákjaink füle hallatára.
…Nem kellene inkább ehelyett arról olvasniuk, hogy mi veszi őket körül? Hogy miért ilyen a világunk és hogy az merrefelé halad? Hogy mi határozza meg emberi viselkedésünket, akár egyénenként, akár mint egy közösség tagjai?
Kiké a felelősség, hogy tananyagunk ilyen „középkori”? Kik csempészik be ezt a sok „lejárt szavatosságú igazságot”, kik itatják át ilyen erős dohszaggal iskoláinkat? Amikor minden, e témában száját kinyitó „közszereplő” és „szakmabeli megmondó” a „korszerű, tudásalapú társadalom”-ról beszél?
A válasz csak részben „fogható rá” a fentebb már emlegetett „génekben kódolt maradiságunk”-ra, van egy másik ok is. Ha manapság nekilátnak erre hivatott szerveink, hogy megalkossák az új, korszerű tananyagot, akkor erre a feladatra minden egyes szakterület legkiválóbbjait kérik fel…
És ezzel már el is követik a hibát, ugyanis ahelyett, hogy merészen és jövőbelátóan újrafogalmaznák azon szakterületek körét, melyeknek helyük lesz az új tananyagban, általában megmaradnak a régi tantárgykeretek között: lesz matek, lesz kémia, lesz magyar irodalom és biosz – de nem lesz „emberi viselkedéstan”, nem lesz „rendszerek logikus felépítése”, „életút-tervezés”, vagy éppenséggel „társadalmi stratégiatan”. Pedig ez utóbbiak határozzák meg az emberek és társadalmak mindennapjait és sikeres, vagy éppen sikertelen jövőjét. Zalán fut - de nem tanulnak meg ifjaink tudatos jövőt tervezni, sem egyéni, sem csoportszinten – aztán csodálkozunk, ha nem is lesznek rá képesek! Nem tanulnak meg lehetőségeket mérlegelni, dönteni – helyette majd ők is, sok mai honfitársunkhoz hasonlóan, tovább magyarázgatják-kompenzálgatják magukban régi rossz döntéseinket. Nem tanulnak meg felelősséget viselni – aztán majd csodálkozunk, hogy sem egymás iránt, sem közös sorsunkkal kapcsolatban nem lesznek képesek felelősen dönteni…
A világ változik az időben, a társadalmak is változnak – nem kell tehát attól félnünk, hogy a hasznos tudás fogalma és tartalma is változik. Jó másfél évszázada pl. éppen Széchenyi Istvánról tartották úgy „mértékadó körökben”, hogy „nem rendelkezik a megf. műveltséggel”, ui. sem latinul, sem ógörögül nem tudott, ezek nélkül pedig akkoriban el sem tudtak képzelni „adekvát tudásanyagot”. Persze, az idő „Stefi grófot” igazolta…; manapság az ő tudományait, pl. a közgazdaságtant, vagy a korszerű műszaki és mezőgazdasági ismereteket sokkal fontosabbnak tartjuk oktatni, mint a latint, vagy az ógörögöt. Legyen ez tanulság: mai „tantárgykánonunk” felett is eljárt az idő, nem fog nemzetünk belehalni, ha kiiktatunk belőle idejétmúlt elemeket és új alaptantárgyakra építjük az egészet. Nem valószínű, hogy XIX. századi versekbe-regényekbe szedett sirámainktól mai diákjaink jobb magyarok lesznek – de hogy eredményesebbek és sikeresebbek nem, az biztos! Így csak „régi harcainkat harcolják majd ők is tovább”…
Még valamiről nem szabad megfeledkeznünk, ha valóban hatékony tudást akarunk adni gyermekeinknek: arról, hogy „mihez van - mihez lesz közük” nekik. Eleve reménytelen olyasmiket megtanítani, amikről az emberek – és a gyerekek – zöme úgy érzi, hogy számára kívül esnek a valóságon. És itt merész megállapításokat kell tennünk: az emberek zöme egész életében semmi hasznát nem veszi sem a kovalens kötésnek, sem a másodfokú egyenlet megoldó képletének… Vegyük tudomásul: ezek szakismeretek. Pl. nem tudom, hogyan épül fel egy szövegszerkesztő program és miképpen fut ez egy laptopon – mégis használom mindkettőt ebben a pillanatban. Nem járunk el jól, ha afelől közelítjük meg az egyes tantárgyak „oktatnivalóit”, hogy mit tartanak fontosnak az adott tárgy „bennfentesei” – hiszen ők „mániákus elfogultak”. Ezt – mint annyi már esetben – a társadalom valósága, céljai és jövendője alapján kell meghatároznunk. Az elméleti tudás: semmi – a gyakorlatban is működő és hasznosuló: minden!
Nem célszerű kiindulnunk az „elitképzés”-ből sem – ehelyett teret és lehetőséget kell adnunk az oktatási rendszerünkben a kiemelkedő képességűeknek: nyilvánvaló, hogy rájuk nem az általános szabályok kell, hogy vonatkozzanak…
Ha valóban korszerű, tudásalapú társadalmat szeretnénk, akkor ne féljünk számolni a régi ismeretek és tárgyak avulásával, kiselejtezésével és új diszciplínákra alapozott új tananyagok és tantárgystruktúra megalkotásával. Az idő nem hagyható ki!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek